Mint sokan mások, karácsony alkalmával én is elővettem egy féltve őrzött
tokaji palackot, hogy ezzel az apró gesztussal emlékezzem meg a legnemesebb
borvidékünkről. Igaz, nem sokat fogyasztok az ottani pincészetektől, amit
valahogy sajnálok, mivel az ott készült aszúk, szamorodnik, késői szüretelésű
nedűk tényleg jók, de a borok világa hatalmas, az ember szervezete meg véges.
Azt azért nyíltan kijelenthetjük, hogy Hegyalja dűlői világszinten is
egyedülálló értékekkel bírnak! Ezek tudatában hamar feltennék egy kérdést! Ha
ennyire kiváló minőségű aranyló nedűk készülnek ott, akkor miért nem
kortyolgatunk belőlük gyakrabban? Úgy gondolom a jövőben ezen változtatni
kellene, na meg most már ott van külön az aszúk részére kifejlesztett aszúpohár, AszúGlass is, szóval bátran nyúljunk a tokaji ritkaságokért.
Szeretem megcsavarni a dolgokat, ezért nem egy édes, hanem egy száraz,
vagyis száraz szamorodni dugóját húztam ki. Sajnos, egyre ritkábban találkozni
vele, persze a készítésénél talán az értékesítése nehezebb, pedig hatalmasok potenciál rejlene benne, hiszen ez lehetne a spanyol jerezi sherry magyar
vetélytársa. Ízviláguk és előállításuk részben hasonló, vagyis az élesztőhártya
alatti érlelés az megegyezik. Kívülállóknak a savakban gazdag oxidált aromavilága
eléggé drasztikusan hathat, de ha egyszer valaki ráérez egyedi ízére, akkor
nagy szerelem lehet belőle. Különösen a szivar kedvelőknek ajánlott.
Az első szamorodni említése 1570-ből Szikszai Fabricius Balázs nevéhez
köthető, akkoriban viszont még főbornak hívták. A mai nevét a 19. század elején
a lengyelektől kapta, mivel a szamorodni szüretekor, az aszúval ellentétben a
botritis-es szemeket nem gyűjtik külön, hanem az egészséges bogyókkal együtt
szedik le a tőről és úgy préselik ki. A szamorodni lengyelül egybe szüretelt-et
jelent, amivel a készítésének technológiájára utaltak az északi barátok. Két változatát
különböztetjük meg, édeset, valamit,
A szárazban 9 gramm/literben
maximalizálták a maradékcukrot, az enyémben viszont csak négy van, ami 2017-ben
Hercegkúton a Naár Pincészetben készült.
rendelkező család a 18. század közepén érkezett a borvidékre és a bázisukat a
2002 óta a Világörökség részét képező Gombos-hegy pincesorán alakították ki. A
nagyszülők még 1954-ben vásárolták a mai napig fennmaradt pincéjüket, amit
idővel felújítottak, viszont az első palackos borukra 2009-ig kellett várni.
Azóta már jó 20 hektáron gazdálkodnak.
Aranyba hajló színe mélyebb illatokat rejt. A közepesesen, de nem túlzásba
vivő oxidált aromák mögött narancsba csomagolt virágméz illat száll a pohárból,
ami dióval, mogyoróval, birssel van megfűszerezve. Számat kerek, enyhén olajos
korty járja át. Eleinte a gazdag savú, oxidált jegyekkel bíró bor még keresi
önmagát, majd megnyílva kiteljesedik. Itt már citrusok kavalkádja köszönti az
ízlelőbimbóimat, majd ezt egy csipetnyi cukor és birs valamint, körte keserű
ízei teszik kerekké. Lecsengése is hosszúnak mondható. Egy olyan érett, mégis
lendületes, kedves bor, amiben semmi sem túlzó, mégis jó inni. 6 pont