Kiskunsági borvidék

A mai napig azt
tapasztalom, hogy a borfogyasztók többsége, az alföldi, homoki borok hallatán még
mindig hátat fordít, majd egy jobb tétel kóstolása után, kikerekedett szemekkel
ámulnak és bámulnak. Ennél a pontnál a Ság-hegyen gazdálkodó Dénes Tibor
szavait használnám.

Ebben teljesen igazat adok
neki. 

Magyar szemmel a közel
20000 hektáros Kiskunsági borvidéket kolosszusnak is hívhatnánk, hiszen az
ország szőlőültetvényeinek majd egyharmadát teszi ki. Ez a méret nemzetközileg
azért már közel se nevezhető óriásinak, inkább csak a középkategória második felében
tudom elképzelni, viszont ekkora szőlő és bormennyiséggel mégis sok mindent
lehetne kezdeni. Persze, a múlt századvégi borhamisítások eléggé meghurcolták
az ottani borkultúrát, szerencsére a kemény erőfeszítéseknek hála, mára számos
ízletes homoki bort kortyolgathatunk a Duna-Tisza közéről. Azt se feledjük, a 19. század
második felében, a filoxéra során a homoki szőlőtermelés egyszer már megmentette
a hazai borkultúrát, így feltenném a kérdést:

–         
Az
áhított palackos export szempontjából most ugyanezt miért ne tehetné meg?

Aki kicsit is benne van a
borok világában az tudja, a nagytestű vörösborok a halálukat járják, a rozék
lecsengőben vannak, a könnyed, gyümölcsös tételek pedig előtérbe helyeződnek. Az
Alföld pont ilyen szerepet tölthetne be a hazai boriparban. A technika, a
nemzetközi nagyközönség számára behízelgő (irsai olivér, generosa, stb.) fajták
adottak, szóval az ugródeszka kész van, már csak a koncepciót kellene
kidolgozni és beleugrani a világ bortengerébe. 

Ilyen gondolatokkal indultam
el szeptember végén Kiskunmajsára a Pellikán Birtokra, hogy részt vegyek egy
átlagos szüreti napon.

A Pellikán Birtokról korábban már beszámoltam egy másik hírportálon itt. Amúgy
egy olyan különleges családi vállalkozás, ahol 2 hektáron kékfrankos, kadarka,
hárslevelű, rajnai rizling, cabernet franc fajtákkal foglalkoznak. Igaz, ez még
nem is olyan egyedi, de a
filozófiájuk már az. Szerte az országból, mikró szőlőtételeket (Villányból
cabernet franc-t, Pannonhalmáról chardonnay-t, Tokajból furmintot,
aszúszemeket, Kiskunságról kövidinkát, irsai olivért stb.) vásárolnak, majd
otthon készítenek belőlük saját márkajelzésű borokat, amik bisztrójukban minden
akadály nélkül poharazgatva kóstolhatóak. Aki arra jár és betér, az egy
különleges országos borkörtúrán vehet részt.

Egy kékfrankos szüretre voltam hivatalos. Sajnos a közel fél
hektáros területről elég kis mennyiség került a ládákba. Ez betudható a hosszú,
hideg tavasznak, a folyamatos nyári esőzéseknek, a lisztharmat okozta betegség is gyakori
látvány volt a fürtökön. Innen már gondolhatjátok, a 2023-as évjárat nem kap
10-es pontszámot, amúgy ez az egész országra igaz. Szedés közben mi azért
mindent megtettünk a minőség érdekében. Természetesen kézzel szedtük a szőlőt,
a bogyókat meg lehetőség szerint válogattuk. 

A szüret mindig jó mulatság, másrészt a vidéki emberektől, rengeteget lehet tanulni, hallani a helyi kultúráról, szokásokról, jelenről,
régmúltról. Most is szó esett libatenyésztésről, a kövidinka jelentőségéről, az
alföldi értékek megmentéséről. Boros szemszögből kiderült, a lenézett kövidinka
oly annyira reneszánszát éli, hogy elsőként fogy el a helyi termelők repertoárjából.
Könnyű, jó ivású bora nyaranta a legdivatosabb fröccsalapanyagnak számít. Pellikán Laci is bánja már a rajnai rizling ültetvényét, mivel mai
fejével már a sokak által lebecsült kövidinkát ültetné. Persze ez azért elég kemény munka. Itt nem csak a szedésre gondolok, hanem az
azt követő procedúrára. Manapság a modern prések végzik a munkájukat, de az
elpakolás, a vödrök, ládák, csövek, prés tisztítása a fárasztó nap végén
szinte kegyvesztett feladatnak számít, pedig ugyanakkora jelentőséggel bír, mint
a tiszta tányérra helyezett étel a vendéglőben. Már a legapróbb szennyeződés is
a leendő bor minőségromlásához vezethet, akkor pedig oda az éves munka. 

És mi is készült
végül a kékfrankosból? Az évjárat miatt nagyobb részéből rozé, kisebb részéből
meg siller!

Kunci