kékfrankossal, mint Sopron. A fajta hírneve a mai napig aktívan él a magyar nép
nyelvezetében, pedig a borvidék a rendszerváltást követően sokáig csipkerózsika
álmát aludta. Az első szikra jó egy évtizede, Ráspi, Weninger, Luka Enikő borai
kapcsán pattant ki, akik csodás tételeikkel hamar lázba hozták a borkedvelők
társaságát. Valahogy a láng hamar kialudt, majd ismét csend borult a soproni pincék
titkaira. A következő nagy impulzus a Steigler Pincészettől indult el. Remélem ez egy olyan lendületet ad, ami a többi
termelő számára is irányadóvá válik.
Miben rejlik az itteni borok ereje? A Fertő-tó, csillámpala, klíma hármas
egységében, ahol az emberi tényező adja a negyediket. Ennek együttesét a franciák
egyszerűen terroir-nak hívják. Egykoron a leghűségesebb városunk szinte
visszhangzott a kékfrankos nevétől, ami sajnos az utóbbi időben suttogásba ment
át. Sopron nem csak a borairól, hanem a környékbeli látnivalóiról, kulturális
sokszínűségéről, iskoláiról vált híressé. Ha arra járunk, mindenképpen tegyünk
egy sétát a történelmi rejtélyekkel teli, dél német és osztrák középkori városok
hangulatát idéző Várkerület zegzugos utcáiban, majd a város jelképének tartott
Tűztorony alatt lévő Hűségkapun átlépve fedezzük fel a Fertőtáj szebbnél szebb
helyeit. Itt gondolok a Lővérekre, Fertőrákoson a kőfejtőből lett
barlangszínházra, a Balfi gyógyfürdőre, na meg a Fertő-tó nádasának csodáira.
Valahogy keveset beszélünk róla, de a város fő gazdasági csapásirányát
mindig a bor adta. 18-19. századi feljegyzések alapján Sopron Rusttal karöltve
bonyolította le hazánk legnagyobb borkereskedelmét. Persze ebben az időben a
kékfrankos mondájával ellentétben a fehér /főleg a furmint/ borok domináltak. A
vörösbe fordulás csak a 19. század második felével a kékfrankos érkeztével
indult meg, ami teljesen átírta az addig ismert bortérképet. Egyes statisztikák
szerint ez olyan jól sikerült, hogy a szocialista időkben volt mikor tízből
nyolc tőke ebből a fajtából került ki. Ennek kapcsán délnek tartva tennék egy
kis kitérőt az egykoron aktívan a város szőlőterületeihez kapcsolódó, már
Ausztriához tartozó Blaufränkischland-ra, ahol megint szinte minden a
kékfrankosról szól. Szavaimat olvasva talán érthető, miért tartjuk Sopront a
fajta fővárosának.
Sajnos rohanó világunkban egyre kevesebb sztori, történet marad meg a nép
nyelvén. E kevesek közé tartozik Mátyás az igazságos, vagy a soproni kékfrankos
legendája. Ki kell mondanunk az utóbbi, a mai napig élteti az ottani borok
egykori dicső múltját. Úgy vettem észre, hogy a rendszerváltás óta eltelt három
évtizedben a borvidék néhány nagyobb kicsapó lángcsóváját leszámítva a bezárkózás
útját választotta. A mivoltát nem értem, mivel a jövő borfogyasztási tendenciáját,
a klímaváltozást nézve hazánk egyik titkos favoritja lehetne.
Ezekről és sok másról is szó esett október 4-én Sopronban a Kékfrankos
Hangja nevű nagyszabású rendezvényen, ahol a borászok, a gasztronómia és a
turisztika képviselőivel együttesen újra hírt adtak magukról. Céljukká tűzték
ki, hogy a soproni borok ne csak a szürkeállományunkban, hanem poharainkban is
helyet kaphassanak.
mellett, drótszamarammal sikerült már körbekarikáznom a Fertő-tavat, na meg
közel fél évet dolgoztam a borvidék egyik nagymesterénél a Ráspinál.
Fertőrákosi munkásságom óta már eltelt nyolc év, Sopron is szebb lett, számos
új borászat született, akik közül többen a hagyományokhoz híven a város
lakóépületei alatt érlelik boraikat.
A rendezvény végeztével azt kell mondanom Sopron tényleg kitett magáért. A
résztvevőkre fine dining vendéglátás, vezetett városi séta, 5 fős kerekasztal
beszélgetés várt. A séta közbeni érdekes sztorik mellett a helyi gasztronómia
magas minőséget nyújtott. Még sosem gondoltam arra, hogy a paprikáskrumplit céklával
lehetne tálalni, de szuvidált szarvast se ettem még. Az egykori poncichterek
legfőbb eledeléről, a babról sem feledkeztek el.
A fő attrakciót, a borokat direkt a végére
hagytam. 20 termelőtől számos izgalmas tételt kóstolhattam. A többségében jól
teljesítő kékfrankos dömpingben hiányoltam a zweigelteket, amiben a helyi
borászok ismét nagyot alkothatnának. Az egykori fehérboros múlt sem hazudtolta
meg magát. Különösen a zöldveltelinik és a chardonnay-k mutattak kirobbanó
formát. A kékfrankosok tekintetében a fiatalabb nemzedéknél néha már éreztem
azt az osztrák irányt, amit ők olyan jól művelnek. Úgy gondolom, jó volna nem lemásolni
a sógorék munkásságát, hanem inkább követni az ő általuk jól kitaposott utat,
miközben megalkotnak egy egyedi ízvilágú soproni kékfrankost.
Néhány érdekességet kiemelnék a kóstoltak közül. Rám a legnagyobb hatással
a Steiglerék 2021-es zöldveltelinije volt. Egy osztrák prémium sorba is könnyedén
megállná a helyét. A kiváló vöröseik mellett szenteljünk egy kis időt a
furmintjukra, amivel újra próbálják éleszteni a borvidék egykori legfontosabb
fajtájának hagyományait. Amíg az Ivancsics 2017-es, kései szüretelésű, enyhén
botritiszes jellegű zöldveltelinit igazi kuriózumnak tartottam, addig a Lővér
és a Zachár borászatok 2020-as chardonnay-i kellemes meglepetéseket okoztak. A
Vincellér 2014-es, két évet fahordóban töltött rozéja nemzetközi szinten is
ritkaságszámba menne, a Stubenvoll 2020-as közepes testű, gránátalmás,
rózsaborsos syrah-ja pedig a fajta északi stílusú mintapéldája lehetne. A
kékfrankosokat direkt nem emeltem ki, amik megítélésem szerint többségében
szépen teljesítettek, de az a finomra hangolás még sokszor hiányzik a világszínvonal
eléréséhez. Itt-ott azért már ez is megindult.
A végére néhány építő kritikát had engedjek meg. A kerekasztal beszélgetést
nem csak rövidnek éreztem, hanem hiányoltam a közönség bevonását. Elhangzottak
során volt szó a fiatalok borfogyasztásáról, a borvidék jó
szállásadottságairól, a legfontosabbról, a főszerepben lévő kékfrankossal
viszont érintőlegesen foglalkoztak. Másrészt hiányoltam a kőszegi és a
vaskeresztesi borászokat, akik új színfoltot jelentenek a borvidék életében. Személy
szerint úgy érzem jó úton haladnak, de még sok a teendő. Én szurkolok nekik, hiszen
a jövőben a borok tekintetében titkos favoritunkká válhatnának.
Kunci