bor

Egy igazi geográfus az izgalmakat keresve felhúzza régi
bakancsát, hátizsákját, majd elindul felfedezni a számára még felfedezetlen
dolgokat. Engem az utazás mellett a borok inspirálnak, így több alkalommal is
híres szőlővidékek felé vitt utam. Kirándulásaim során keresem a jó borokat, a
helyi különlegességeket, az érdekes embereket, és nem utolsó szempontból a
grandiózus tájakat. Földrajzos végzettségemhez hűen, mindig beleteszek valami
geográfiai csavart, amely a borospincék hajkurászása mellett üdítő hatással tud
lenni. Így Bordeauxban járva végigpedáloztam a Gironde torkolatvidékét, míg
Olaszországban a Stromboli vulkánkitöréseit csodáltam a lemenő napsugarak
fényében.

Természetesen e
sorokat jó visszaolvasni, de egy utazás sosem ilyen egyszerű. Már az út
tervezésénél rengeteg nehézséggel, és buktatóval kell számolni! A következő
sorokban a tapasztalataimat szeretném átadni, hátha valaki hasonló kihívásra
vágyik. Ezen felül a barátaimhoz is szólok, akik mindig hasonló kérdésekkel
„zaklatnak” Miért utazol? Mi a célod vele? 
Mit csinálsz pontosan egy ilyen úton? Hogyan találod a pincészeteket?
Hol alszol? Mit eszel? Mivel közlekedsz? Mi motivál a legjobban? Miként
készülsz fel? stb….

Egy út tervezésénél sokféle körülményt figyelembe kell
venni.

Mi is az utazás célja?

Mivel kívánjuk leküzdeni a távolságot?

Hol akarunk lakni?

Melyek azok a dolgok, amiket meg szeretnénk nézni?

Ezek megfogalmazása után nyúlok a könyvek, és a térképek
felé. Megpróbálok az új információk áradatában megkeresni azokat, amelyek az út
során hasznomra lehetnek. Mindig fel kell készülnünk a nehézségekre, a váratlan
helyzetekre, hiszen minden kultúra más és más. Főleg az első napokban annyi
inger éri az embert, ami néha még terhes is lehet. Új arcok, szokások,
szabályok, tájak, újabb, és még megannyi nem várt esemény.

Esetemben a tervezés mindig igen nehéz feladat. Mivel a
borok érdekelnek, így speciálisan kell összeállítanom az utam. A legnagyobb
kihívást mégsem ez okozza. Autó híján vonattal, hogy olcsóbb legyen, sátorral,
ráadásul egyedül vágok neki a kalandozásaimnak. Természetesen autóval, és
társasággal kényelmesebb lenne, csak sajnos nincsen kivel. Meg ki is vállalná
be egy borkörúton a vezetési élményeit?

Egyik hátizsák előre, a másik hátra majd indulhat az
expedíció. Mindehhez a 15 napos Global Interrail vonatjegyet veszem segítségül.
Ezzel a lokomotívok szerelmeseinek olyan „ingyenes” lehetőségek vállnak valóra,
amiről szinte csak álmodhatnánk. A norvég fjordoktól a spanyol Mezetáig szinte
az egész kontinensen végigzakatolhatunk. Mindenek mellett a világ leggyorsabb
szupervonatait is kipróbálhatjuk. Ki ne szeretne három négy óra lepörgése alatt
600-800 km-ert legyűrni?  300 km/h óra
környékén száguldva tényleg valahol más dimenzióban érezhetjük magunkat.
Szerintem sokan felkapják a fejüket az olasz Frecciarossa, a német ICE
hallatán. A grandiózus TGV-ről nem is beszélve.

 A sínen való
közlekedés valahogy mindig izgalomba hozott. A vonatfütty, a kocsik zakatolása
kis gyermekkorom óta varázslatos tájak látványával kecsegtetett. Igazi
hátizsákos turistaként egyedül nekivágni az ismeretlennek. Modern
kalandfilmekhez hasonlóan batyuból előkotort almát majszolni, egész nap
térképpel járni-kelni, míg esténként fejlámpával babkonzervet kanalazgatni.
Szerintem sokak eljátszanak ezekkel a gondolatokkal.

A szíveket melengető kalandozások után egy kicsit
szembesítenék mindenkit a ránk leselkedő nehézségekkel, kényelmetlenségekkel. A
menetrendhez igazodva a késések és esetleges sztrájkok nem is jelentenek olyan
nagy gondot. Egy hosszú utazásnál a türelem alapvető követelmény. Öt hat ezer
kilométert gördülni a síneken /a Transzibériai vasút 9288km/ még mindig csak a
jéghegy csúcsa. Az igazi kihívás egy 10-12 órás több átszállásos A-ból B-be
való út után kezdődik. Majd a 30-35 kg pakkal felkelni, kempinget keresni,
sátrat verni, talán a legnehezebb feladat. Utazásom sikerének a szállás
találása egyik jelentős kulcsa. Nem tartom magam elkényeztetett embernek,
viszont célom a világ vezető pincészeteinek meglátogatása. Hol is fogadnának
szívesen egy szutykos mocskos kialvatlan borkedvelőt?

Sajnos az eltervezett dolgok nem mindig sikerülnek, így a
szálláskeresés sem működhet problémamentesen. Ehhez mérten hajtottam már le a
fejem padon, vasútállomáson, építkezésen, tó, és folyóparton. A legpokolibb
éjszakám mégis a Messinai szorosban történt. Kempinget nem találván eleinte
kertek alatt, majd egy kiszáradt patakmederben fejlámpával baktattam le szeméttel
ellepett habos tengerpartra. Eddig csak hallomásból ismertem a Dél-Itáliában
lerakott hatalmas nagy szemétdombokról, amivel élőben is sikerült szembesülnöm.
A sátorállítással megküzdve elég nehéz éjszaka elé néztem. Nem vagyok félős
típus, azonban valahogy nem érzetem magam biztonságban. Az esetleges tolvajok
ellen felkészülve a 70 literes hátizsákomhoz kötöttem a sátor belső zipzárját,
miközben a kalapácsomat szorongatva tértem nyugovóra.  Fő a biztonság! A lefekvés előtt bátorításul
még finom törkölypálinkát kortyolgattam a csillagos tengerparton. 

Mindemellett igazodni a menetrendhez. Számolni az esetleges
késésekkel, sztrájkokkal. Egyszer kettő órát ültem mire valaki odakiáltott
hozzám. Sztrájk van! Nem mennek a vonatok. Egy ilyen esetben hogyan tovább? Még
a helyiek sem tudtak bíztató választ adni. Általában vállvonogatással
továbbálltak. Busszal, stoppal, gyalog? Kettő hátizsákkal ez mindig vicces
dolog.

Az idő legjobb kihasználása érdekében gyakorta igen korán
kell kelni. Egy hűvös reggelen a hajnal öt órai csörgésre kipattanni a meleg
hálózsákból a legborzasztóbb élményeim egyike. Házat bontani, majd elindulni a
következő célállomásra. Az élvezeti tényezőket már csak az időjárás tudja
fokozni. Esőben sem ajánlom sátor állítást, a bontását meg pláne. Számomra az a
legkellemetlenebb dolog, amikor egy viharos éjszaka után a vizes holmimat kell
a hátizsákomba gyömöszölni.

Minden ország nyelvéből tanuljunk meg néhány szót, amit
alkalmazni is tudunk a mindennapokban. Ezek hallatán, hamar el lehet nyerni a
helyiek segítőkészségét. Főleg abban az esetben fontos, amikor már csak ez az
egy lehetőségünk van a kommunikációra. Térkép nélkül meg el se induljunk.
Sikerült már olyan helyzetbe kerülnöm, amikor egy Marco Polo útikönyv elnagyolt
térképe húzott ki a bajból. Thaiföldön járva valahogy az egyik pillanatról a
másikra egy istenháta mögötti a térképemen nem szereplő vasútállomáson találtam
magam. Szerintem ez az a kényes szituáció, amire senki sem vágyik. Mit is
tehetünk ilyenkor egy harmadik világbeli ország rizs, és bambuszültetvényei
között? Higgadtan gondolkozzunk az őslakosok fejével.  Egyszerűen csak stoppoljunk! Négy óra
hányattatást követően értem haza. A többit majd egy másik sztoriban mesélem el.
E kalandtól eltekintve gyakorlott stoppolónak mondhatom magam. Napi 100-120 km
szint meg se kottyan. Kisebb távokra lehetőség szerint biciklit bérelek. Amondó
vagyok, hogy egy jó sikerült borkóstoló után a szőlődombok között nótázva
hazafelé tartva lehet igazán nyüstölni a drótszamár pedálját. J

Az étkezés mindig kritikus pont. Az állandó farkasétvágyam
mellett a bevitt alkoholmennyiség ellen is tölteni kell a hasamat. A sok utazás
és a rohanás mellett a mennyiségről sem szabad elfeledkeznem. Így duplán fontos
az étkezés.  A vidék specialitásainak
kipróbálása mellett egy ilyen körút nem a „töltsük meg a hasam” cím alatt
zajlik. A magammal hurcolt kis mini kempinggázban, és az anyukámtól kapott
harminc éves Európát bejárta alumínium lábosban konzerveket szoktam melegíteni.
El sem tudom mondani mennyire megkedveltem a raviolit.🙂

Persze nem vetem meg az
útszéli dönereseket, pizzeriakat, gyorséttermeket sem. Geográfus létemre a
gasztronómiát mégis az jelenti, amikor a lenyugvó napsütésben friss baguettet,
olivabogyót, helyben készült friss sonkát, halat vagy valami ínycsiklandó
különlegességet ehetek a tengerpart csapdosó hullámai mellett. Ezt általában az
aznap vásárolt finom borral szoktam öblíteni. Időmtől függően a reggelt egy
friss péksüteménnyel, és az erőt adó kávéval szeretem kezdeni. Ez főleg
Taljánországban volt mennyekbe repítő érzés. Szerintem az kávékultúrát senkinek
sem kell bemutatnom.

–         
Prego uno espresso! Az olasz túrám alatt ez volt
egyik „basis” mondat, amit megtanultam.

Egy ilyen út kevésbé a kóstolásról, inkább a felfedezésről,
és az ott megszerzett tudásról szól. Itt olyanokra gondolok, amiket még a
legjobb tankönyvek sem írnak le. Minden apróság igen fontos lehet, hogy jobban
megértsük, és megismerjük a helyi borkultúrát. Mit miért hogyan tesznek? Miben
hisznek, mik a főbb specialitások. Miben látják sikerüket.  Miként gondolkodnak rólunk magyarokról, avagy
a nagyvilági konkurenciáról. Napi kettő három pincészet meglátogatása bőven
kielégítő. Ne feledkezzünk meg az alkohol mellékhatásairól sem. Támolyogva már
semmit sem ér a kóstoló. Egyedül nem is mindig olyan könnyű helyet találni. Nem
egyszer elutasították a kérésemet.

Természetesen „szegény”turistaként
hátizsákkal pólóban, alkalmanként rövidnadrágban vágok neki a vidék borászatainak
felkutatására. Itt szó sincs előre való bejelentkezésről, hanem a magam
szerencséjében, és tudásában bízva próbálom meg a legtöbbet kihozni az adott
szituációból.  Ez főleg Bordeauxban, és
Toscanában jelentett gondot.

Hatalmas területeken össze vissza szétszórva
terülnek el a pincék. Egy-egy borvidék előtt mindig készüljünk fel elméletben a
helyről, hogy mindig tisztában legyünk az ott elhangzottakkal. Jó ismerni az
adott szőlőfajtákat, termőterületeket, borkészítési módszereket. A kóstolás
általában ingyen zajlik, viszont ebben az esetben a vásárlás is elvárt dolog.
Ez jó dolog, csak gondolni kell a jövőre is. Amit veszek, azt megiszom, vagy
viszem tovább. Ezért inkább mindig a látogatásom céljával kezdem. A többsége
megértő, ezért gyakorta sokkal többet kapok, mint amire számítok. Sokan
értékelik azt a tudásszomjat, ami bennem rejtőzik. Ez főleg a borbárokban igaz.
Eleinte mindig furcsán méregetnek, amikor csak kóstolókat szeretnék kérni az
egy-másfél deci helyett. Néhány szó beszélgetés után már nem csak az ízletes
borkorcsolyákat rakják ki elém, hanem jó tanácsokkal, és jó baráti alapon
különlegességekkel is megvendégelnek. A legemlékezetesebb hely a Cote d’ Azuron
Cassis falucskájában egy francia sommelierrel beszélgettünk egy jót.
Természetesen a magyar édes különlegességünk a tokaji is szóba került.

Soha ne feledkezzünk meg ki a helyi bormúzeumokról sem.
Mindig valami érdekességgel szolgálnak. Gyakorta összhangba hozzák a művészettel,
gasztronómiával, a helyi természetföldrajzzal, ami egy igazán különleges
hangulatot tud nyújtani. Ha szerencsénk van, akkor még kóstolóval is
kedveskednek az oda látogató vendégeknek.

A legnagyobb élményem Piemontban
Barolo településén volt. Szokásomhoz híven ide is a bérelt kétkerekű
járgányomon, hátizsákkal, sportcipőben, pólóban érkeztem. Ezzel addig nem is
volt gond, amíg egy külön teremben meg nem pillantottam valami
rendezvényszerűséget. Mint kutya a csontra egyből én is szimatot kaptam. Hamar
ki is derült, hogy szakújságírók, és szakemberek számára szakmai napot
tartanak. Gyér angolom ellenére negyed órán belül pohárral a kezemben ötven
kiváló piemonti csúcstermelő között válogattam a több száz bor közül. A többit
a fantáziátokra bízom.

Minden nehézség és egyedüllét ellenére szívesen indulok el egy
ilyen útra. A sok küszködés és fáradtság ellenére számos információval,
élménnyel gazdagodunk. Szerintem sosem kell félni, csak a helyi szabályokat
betartani. Soha ne akarjunk többet, mint amennyit be tudunk vállalni, így
sokkal többet kapunk. Hallgassuk meg a véleményeket, viszont bízzunk magunkban.

Kunci

Ilyen, amikor 300 km/h-val utazik az ember: